Gátlás Trió

2009. március 28.

 

Gátlás Trio
 
Jól sikerülhetett a próbaterem-avató. Ezt abból sejtem, hogy reggel, rágyújtásnál berobbant a büfim. Nőm - édes - elhúzott vizsgázni, itthagyva engem valaminek a közepén, amiről két perccel ezelőtt megesküdtem volna, hogy a Woodstock-i "csatatér" a harmadik nap után. Mintha Ginsberg szelleme is invokálódott volna, azt bírtam vélni a falimintából legalábbis, de aztán kiderült, hogy mirelit pulykamell - kecsappal. ... és a dobolás sem - itt a tarkóm táján - egy indián tribute műve, hanem egy Bjelarusz MTZ traktor érkezett nagy rössel, meg egy valószínűtlen arcú fickóval, hogyaszongya: nem-e veszek gázolajat, húsz litert négyezeré', a kúton öt fölött van. Hát nem-e. Pedig normális esetben de-e, csakhogy én most meg nem húzom a gázolajos slagot, az biztos! Nem véletlenül köszöntem zárt ajkakkal.
 
Ezek az árulkodó jelek engednek arra következtetni, hogy jól sikerült a próbaterem-avató. Pedig nem is annak indult. És a hideg miatt az egyik szobába rendezkedtünk be a terem helyett, csakhogy az meg milyen snasszul hangzanék, hogy: szobaavató. De ez mindegy. Kilégzés - kávé. (Még sem kávézom. Kockázatos.) (Milyen a sors: ebben a pillanatban szólt anyósom, hogy kiszalad egy kis ebéddel: főtt húst hoz meggyszósszal. Irgalom atyja! Gázolaj, kávé, meggyszósz?)
 
Szívem szerint felhívnám Katát, hogy hogy van Martin. Meg Lackót is, aki ötkor elhúzott dolgozni egy szálloda recepciójába. Persze. És mi van, ha kiderül, hogy semmi bajuk és Martin már rég lovon ül? (A szomszédos lovastanyán, ElBroncoban dolgoznak mindketten, trénerek.) Égés. Égés Föld. Akkor Szlovákia-Magyarország 1-0 oda. Pedig még bízom benne, hogy pálinkában keményebb vagyok, mint egy szlovák srác. Whiskyben ő jobb. Valamelyik verseny után ez bebizonyosodott.
 
Tulajdonképpen az a baj, hogy nekem több fronton is küzdenem kellett, megosztva erőimet. Gumival sörrel (ebben verhetetlen vagyok!) (Gumi is! - a szerk. megj.), Martinnal és Lackóval pálinkában mértük össze erőinket.
 
Úgy indult, hogy Lackó meglátogat és - minekutána ő kiművelt kútfő a blues tekintetében - elhozza Fender akármilyenkaszterét és mindnyájunk örömére tanítgat egy picit. Fenderrel most vizsgázott először a Stagg kombó, nem szólt rosszul, mit ne mondjak. Nekem egy Samick-em van, azzal sem rossz, de közel sem annyira karakteres, mint Lackó Fendere. Bár... Van egy olyan sejtésem, hogy egy igazi Fender a kredencre kötve is karakteresen szól, puszta önámítás a Stagg javára írni. Na ja. Mert a Roland Cube-al is jobban szólt, mint a Samick.
 
Martin nem hozott gitárt magával, mondván, hogy "először csak" megnéz minket, "ma valahogy" nem szeretne zenélni. Mondta korábban, hogy milyen gitárja van, csak elfelejtettem, mert a nevekkel valahogy hadilábon állok. Ráadásul be is kavarodtam, mert először ugyanolyan márkájú és formájú gitárja volt, mint a Metallica gitárosának (megint jönnie kéne egy névnek, de nem gyün - a szerző megj.), olyan paralelogramma-testű, fekete, de azt eladta, mást vett helyette, meg beújított egy valahány wattos Mesa Boogie kombót is magának. Ez mindegy is, a lényeg, hogy ő sem akar játszani.
 
És itt jöttek a bajok. Hamiskártyás és Kata úgy mosolyogtak, mint mikor az anyák, ha kamasz fiúkat látják egy lány körül csetleni-botlani. Próbáltunk mi hűvös távolságtartást mutatni a hangszerektől, meg a vágytól, csakhogy a gátlások ugye. Mi van, ha beégek? Ha a másik kettő úgy lemos, mint fóka a hosszúpályát? És akkor jött a mentőötlet: törköly!
 
Zárjelben jegyzem meg, hogy olyan törkölypálinka jött hozzám két héttel ezelőtt Bokrosról, hogy füle van. Ilyen még a világtörténelemben nem volt! Mire föl Martin elhúzza a száját, hogy neki a törköli nem ízleni. Böh... De szerencsére sör szeretni és a sör szeretni végül törköli, ergo egy csöpp sem maradt belőle. És valami lehetett benne, oldószeres volt, mert ahogy fogyott, egyre fokozottabb érdeklődést mutatott a gitárok iránt. Én is. És feloldódtunk.
 
Az igazság az, hogy mi hárman sem játszunk úgy, ahogy Gumilovas énekel, de miután kicsurgattam az utolsó csöpp pálinkát is az üvegből, ez engem nem is érdekelt. Felszívtam magam. Ide nekem az oroszlánt is! Úgy elnyomtam a Proud Mary-t, hogy egy betépett punkbandának is tiszteletére vált volna. És jó volt! Mármint jó érzés. De a szám sem lehetett olyan rossz, mert Katáék mintha-mintha felismerték volna. Még szólóztam is! És nem akárhogy és akármennyit. Egy helyben. Azaz egyetlen fekvésben tekertem a pentaton skálát roppant magabiztosan, többé-kevésbé ritmusban. Hát így. Közben meg azon kaptam magam, hogy már Martinnal játszom, Lackó lepihent kint a csajoknál egy fotelben, sörrel hűtötte az inait (belsőleg persze), töltekezett energiával a további megmérettetésre, Hamiskártyás mirelitcuccokat is sütött a sörhöz, hát hajrá! Minden együtt volt, hogy egy igazi hippykommuna utolsó barikádereinek (barikádharcost akartam írni siettemben, de a harcos meg a hippy valahogy nem klapfolnak, hacsak nem valahol a békeharcos táján, de most nem állok meg, lendületben vagyok, mint tegnap a szeptimbluesban) kiáltsuk ki magunkat és úgy is érezzünk. Úgy lett. Onnan ez a mai rumli. Kívül-belül.
 
A hipergyors fejfájáscsillapítók reklámjaiban ne higyjetek. Olybá tűnik, hogy nem minden esetben igazak. De megérte. Nagyon meg. Jót játszottunk. Hajnali négykor, miután éjfél óta egy darab A-dúrra jammeltünk (ahogy itt a homokon mondják: dzsemmöltünk) kidőltem. Sajog az ujjbegyem, szaggat a fejem, kavarog a gyomron, de estére már jól leszek. Gumi marad éjszakára, remélem Martin ismét átjön immáron gitárral, Kata egy elektromos zongorát emlegetett, hogy lenne egy a tanyán, hordozható, hát legközelebb majd hozza, Ranger, Alma szintén jönnek, mi kell még?
 
Pálinka nem. Az biztos!
Szerző: d-major | 2009. március 28.